Fejezetek:

• I. Teremtésmonda
• II.Karzer
• III. Az otthonkeresés kora
• IV. A söpredék kora
• V. A felemelkedés kora
• VI. A jólét kora
• VII. A Démonrégens kora
• VIII. A Triangulum kora

Teremtésmonda

A legenda szerint az isigúrok az élet előtt születtek a csillagokból. Mindenható, de nem mindent tudó lények voltak, a Mindenség urai és annak leghűségesebb szolgái. Évmilliárdokon át csak egy cél hajtotta őket: felfedezni az univerzum összes csodáját. Ám mit sem ér a kutatás öröme, ha senki sincs, akivel megoszthatják a felfedezett csodákat. Magányukban alkottak hét bolygót, s összekötötték azokat a Csillagfolyóval. Eztán nekiláttak életet teremteni. Minden isigúr hozzátette a maga elképzelését az életről, abban a reményben, hogy amikor gyermekeik felnőnek, csatlakozhatnak hozzájuk a Mindenség felfedezésében. Azonban szándékolatlanul komoly hibát vétettek. Mivel mindegyikük saját elképzelése szerint teremtette meg gyermekeit, az élet a hét világban oly mértékben különböző lett, hogy a békés együttélés lehetetlenné vált. Az isigúrok, révén egész addig egyedül voltak, nem értették az erőszak elképzelését. Miközben gyermekeik egymás vérét ontották, ők új csodára leltek: a háborúra. Sosem szabadott volna megismerniük! Elszörnyedve látták, ahogy saját teremtményeik természetüknél fogva, hatalomáhítat miatt, gyűlölet vagy félelem okán leölték egymást. S még rosszabb volt, hogy gyermekeik féltése köztük is ellentétet szült. A Mindenség csodáinak felfedezése és annak megosztása már nem számított. Az isigúrok immár csak saját teremtményeikkel foglalkoztak. Istenekként szálltak alá, és megtanították gyermekeiket a másik ellen harcolni. A teremtmények tudása nőtt, eszközeik fejlődtek, olykor pedig az is megesett, hogy egy-egy isigúr kedvenc gyermekének egy másik fajt is megteremtett fegyverül. Azonban semmi sem tart örökké. Teremtményeik évezredek után, miután annyi nép pusztult el, annyi birodalom veszett a feledés homályába, úgy döntötték: elég volt a marakodásból. Nem hajlandók tovább isteneik szeszéje miatt a másik életét venni. Az isigúrok közül néhányan ráébredtek, hogy mennyire elkorcsosult a lelkük. Másokat dühbe gurított gyermekeik lázongása. Ők el akarták törölni az ellenszegülőket, csakhogy emberükre akadtak fajtársaik között. A háború ekkor új szintre lépett, immár nem arról szólt, hogy mely faj marad fenn. Nem, ekkor már az élet fennmaradása volt a tét. És ebben a háborúban az isigúrok nem csak a játéktábla fölött görnyedő játékosként vettek részt, hanem gyermekeik élére állva maguk is beszálltak a csatákba. A hét világ lángra lobbant, ám ez a láng oly gyorsan hunyt ki, amilyen gyorsan fellobbant. Az isigúrok a vérengzés alatt hosszú-hosszú idő után egy újabb csodára leltek: megtudták, mit jelent élni, miután majdnem mindnyájan meghaltak. Gyermekeik ugyan semmiféleképpen nem tehettek kárt bennük, egymást könnyűszerrel lemészárolhatták. Az első csatákat döbbent fegyverszünet követte, ahogy a résztvevők ráébredtek az istenek halandóságára. Az isigúr túlélők, végre értve, mit jelent élni és meghalni, azonnal békét kötöttek egymással, és elhatározták, hogy a háború írmagját is kiirtják a hét világból, a Béke Hét Szigetéről. Na de hogyan? Hogyan büntessék azokat, kik nem tudnak békében élni, anélkül, hogy elpusztítanák őket? Hiszen egyik isigúr sem akart többet ölni, de azt sem akarták, hogy gyermekeik újra öljenek. Nem tapadhat vér a béke zászlajához. A megoldást egy nyolcadik bolygó adta. Az isigúrok együttes erővel megteremtették mindközül a legnagyobbat és a többitől a legtávolabbit, egy világot a Csillagfolyó medrén kívül, elvágva a többi bolygótól. Egy börtönt. Karzert, vagy, ahogy a Béke Hét Szigetén hívták suttogva: a Következő Világot.

Karzer

Karzer a mi bolygónk, a nyolcadik az isigúrokok világai közül, s bár eredendően az erőszakos fajok számára szolgál börtönként, otthonunk korántsem barátságtalan. Számtalan területén fekszenek lakható, termékeny vidékek, csak kevés olyan föld akad, amit a jobb sorsra érdemesebb kalandoroknak tanácsos elkerülnie. Mivel Karzert a Béke Hét Szigetéről száműzött teremtmények lakják, így igen változatos népekkel büszkélkedhet. Népessége nagy hányadát a bizonytalan felmérések szerint mi, emberek tesszük ki. A többi fajjal ellentétben gombamód szaporodunk, lekörözve a zombikat, ami derék dolog, hiszen azok harapással teremtik utódaikat. Ráadásul az alvilág tornácán is megélünk, talán csak a Lávatengerek Földjén és a víz alatt nem terjedtünk el, de ez sem lesz mindig így. Hiszen különösen nagy affinitást mutatunk más emberszerű fajzatok, ne kerteljünk, meghágására, így nem csoda, ha az egyszeri vándor mindenfelé fél-lényekbe botlik. Hogy ejtsek pár szót Karzer nem mindennapi állatvilágáról is. Nos, azok szintúgy kitagadott lények, bár hála a kegyelmességüknek, az isigúrok elszaporítottak néhány jámbor jószágot. Úgyhogy nem minden baromfi zabálja fel a rókát, és a bárányok között is akad szép számmal olyan fajta, amely a füvet rágja el, nem a pásztor gigáját. A növényekre szóról szóra ugyanez igaz. A merészebbek bemerészkednek az erdőkbe, nem baj, sok fa ártalmatlan, mint a kifilézett troll. De nincs hiány mérgező tüskéket lövő rózsából, liánokkal fojtogató borsóból, fogakkal felaprító napraforgóból, savat köpködő páfrányokból sem, csakhogy néhányat említsek Karzer mord növényei közül. Sőt, bátor kalandor, némely elvarázsoltabb területen megeshet, hogy hatalmas zöldségek támadnak rád, úgy bizony. Köszönd meg egy varázslónak, aki úgy próbálta megóvni földjét, hogy elbűvölte a növényeket. Erre azok szabályos társadalmat építettek ki maguknak, amiben nem szívesen látnak más fajokat. Főleg a rokonaikat ebédre elfogyasztókkal bánnak cudarul. Karzer legnagyobb kontinense, ahol mi magunk éldegélünk, egy gyönyörűséges isigúrról, Kiganról kapta a nevét. Kigan legjellegzetesebb látnivalója a kontinenst félbehasító hatalmas, megmászhatatlan és áthatolhatatlan Elkiran Csúcsai nevezetű hegység. Hogy mi van a sziklákon túl? Azt barátom, sok kigani szeretné tudni. Egyes mendemondák szerint a vándorlások idején a legfőbb titkot őrző mágusok csoportja átkelt a hegyen elbujdosni. Hogy senki se mehessen utánuk tudásukat kifürkészni, mágiával áthatolhatatlanná tették a hegyet. Eme csoport vezetője volt a szépséges Elkiran boszorkány. Igen, jól gondolod, az ő… khm… csúcsairól kapta a hegység a nevét. Más legendák szerint Elkiran isigúr volt, s azért tette áthatolhatatlanná a hegységet, mert saját száműzött teremtményeit ott helyezte biztonságba. Ezek a lények mostanra hatalmas, virágzó birodalmat hoztak létre. De van még egy legenda, miszerint Elkiran egy másik isigúr vadjai elől zárta el Kigan innenső részét, hogy azok ne pusztíthassanak el minket. Az elmúlt évezredekben aztán azok a szörnyek kimúltak, és most már csak a halál lakik a hegység túloldalán. Titokzatos, ugye? Ehhez szokj hozzá, sok titok lappang Karzer felszínén. Tudod például, hogy hány kontinens és sziget van Karzeren? Nem? Ne csüggedj, nem te vagy tudatlan, erre a kérdésre még a legkiválóbb tudósok sem tudják a választ. A bolygó felfedezésében ugyanis nem Elkiran Csúcsai jelentik az egyetlen gátat. A vizek, legyenek azok folyók, tavak, tengerek avagy óceánok, olyan veszélyesek, hogy csak a legbátrabb tengerészek, és ők is csak a legerősebb hajókkal mernek hajózni rajta. Ennek tetejébe a háborúskodások alatt a mágikus hatalommal bíró lények természetfeletti akadályok százait állították szerte a kontinensen. Ne lepődj hát meg, ha egyszer csak eltűnik a lábad alól a talaj és a semmiben találod magad, vagy láthatatlan falba ütközöl. S ha mindez nem volna elég, a legenda szerint az isigúrok folyamatos vándorlásra késztették a szárazföldeket, hogy ezzel is valamiféle békét kényszerítsenek ránk, meg a többi kontinensen sínylődőre. Így könnyen megeshet, szimpatikus barátom, hogy ahol egyszer hegy állt, ott néhány hónappal később már óceán hullámzik. Ennek a nagy mágikus összevisszaságnak köszönhetően te, vándor, sosem tudhatod, hogy a teleportálás befejeztével Kigan valamelyik eldugott szegletébe kerültél, vagy egy addig ismeretlen kontinens földjét taposod. Éppen ezért Kigannak csak kevés lakója meri megkockáztatni a kontinens elhagyását. De ugyanígy lehetnek ezzel más földrészek lakói, mert csak nagy ritkán esik be a falvak tavernáiba olyan jámbor lélek, aki biztosra mondja, hogy Karzer egy másik szegletéből érkezett. Ha találkozol ilyennel, jól nézd meg, mert ritka madár az olyan.

A Béke Hét Szigete

A Béke Hét Szigete, az barátom nem más, mint a hely, ahová mi sohasem jutunk el. Ahogy a neve mondja, ott minden békés, szeretettel teljes, maga a földi paradicsom. Nincs helye erőszaknak, ellenérzéseknek, haragnak, semminek, ami ártalmas lehet. Kiganon egyes vallások úgy tartják, hogy ha valaki becsülettel és jó szándékkal, tiszta lélekkel éli le életét, halálakor az isigúrok visszaengedik a Béke Hét Szigetére. Ha felnézel az égre, láthatod is, a hét legfényesebb csillag, közel Lad-lav Ködéhez. Isteneink egyszer talán mindnyájunknak megbocsátanak, és akkor Karzer is részese lehet a béke szigeteinek. Talán…

Lad-lav Köde

Képzeld el, hogy van egy bolygó, ahol olyan teremtmények élnek, amelyek soha az életben nem lesznek képesek békében élni. Amiknek születési sajátosságuk a pusztítás kényszere. Amiket az istenek két lábbal rúgtak olyan messzire a földi paradicsomtól, hogy még véletlen se találjanak vissza. Megvan? Persze, nézz csak körül, hiszen mi vagyunk azok, Karzer lakói. Most képzelj olyan lényeket, amiket még közénk sem engedtek be, mert hozzájuk képest szelídek vagyunk, mint az anyja csecsén csüngő csecsemő. Na, ezeket a pusztító erővel felruházott szörnyetegeket zárták az isigúrok Lad-lav Ködébe, abba a lilás foltba, amely a legsötétebb téli éjszakákon ragyog fel az égen. Szóval barátom, ha azt hiszed, minden gonosz, ami létezhet, amit el lehet követni, már nem hozhat nagyobb büntetést annál, mint Karzeren élni, jusson eszedbe: van legalább egy rosszabb hely. A csillagokon túl, a hideg, vaksötét fagyban, ahol se föld, se ég, csak tömény, lila ködbe vesző gyűlölet vár rád. Karzer máris barátságosabbnak tűnik, mi?

Kigan történelme

Mit lehet mondani Kigan történelméről? Azt biztos nem, hogy rövid volt és békés. Nem, jóravaló vándor, minálunk az írott történelem első betűjét kiontott vérrel jegyezték le. Mert ugye ott van mindjárt az első kor…

Az otthonkeresés kora

A történelemben jegyzet első korszakot a legenda szerinti száműzetéstől számítjuk, bár a történészek sokat vitáznak arról, mikor volt az. Egyesek szerint százezer, mások szerint tízezer évvel Wigand Kosh születése előtt. Egy biztos, e korszak akkor kezdődött, amikor megjelentek Kigan földjein az első fajok, az emberek, a minotauruszok, a nagák, az orkok, a trollok, a zeniták, és sorolhatnám végelgyengülésig. A vándorlások hosszadalmasak, fáradtságosak voltak, mert hát a vándorlások azok ilyenek. A nagy jövés-menésben nem egy nép került összeütközésbe a másikkal, mert nem egyszer két fajnak is ugyanarra a marék földre fájt a foga. Így esett, hogy az emberek megütköztek az ifritekkel a tengerekért, és a gólemek is összecsaptak az entekkel és a sziklaóriásokkal az Elkiran Csúcsaiért. Sokáig tartott, mire megalapultak az első falvak, a mostani városok elődjei, és még tovább, amíg kialakultak az első országok. Ekkor születtek meg olyan hírhedt vidékek, mint az Ork Föld vagy a Holtak Földje. A korszak vége a Két Csillag Birodalmának kikiáltásakor érkezett el. Miután Minotaurusz király és Naga királynő összeházasodtak, ki hinné, létrejött a szövetség a minotauruszok és a nagák között. Az így egyesült sereg oly hatalmas volt, hogy Kigan nagy részét könnyed menetelésben elfoglalhatta. Számos fajt, így minket, embereket is, rabszolgasorsba taszítottak. Kevés szabad uradalom maradt, azok vagy földjeik értéktelensége miatt menekülhettek meg, vagy azért, mert az ottani urak hajlandóak voltak megfizetni szabadságukat.

A söpredék kora

A Két Csillag Birodalmának bukását végül a szolgasorsba taszított zeniták okozták, akik velünk és más szolgafajokkal összefogva fellázadtak uralkodóik ellen. A nagy fegyverragadás végül elég nagy badarságank bizonyult, ugyanis a vesztett helyzetből induló rabszolgák hattizedét lemészárolták a minotauruszok és a nagák. A zeniták több mint fele veszett oda a mészárlásban. Csak azért omlott össze ágyékszék módjára a Két Csillag Birodalma, mert annak élén egy házaspár állt, ez pedig, kérlek alássan, sokkal nagyobb és erősebb dolgokat is tönkretett már. A birodalomban véleményellentét alakult ki a minotauruszok és a nagák, főleg a király és a királynő között annak tekintetében, hogy ki a felelős a lázadásért, ki hagyta megerősödni a rabszolgákat. A nézeteltérés házastársi civódásból polgárháborúba torkollott, ezzel befellegzett a Két Csillag Birodalmának. Naga királynő és Minotaurusz király nem vártak a másik kimúlásáig, a házasságot azelőtt felbontották. Az asszony visszahúzódott városnyi templomába, míg a Minotaurusz király és hívei a Holtak Földjén álló erődben talált menedéket az őt üldöző nagák és rabszolgák elől. Hiába, no, egy asszony haragja a világ végére űzhet. Az egykor virágzó királyságot ezután a hirtelen szabadságot nyerő, de azzal mit sem kezdő rabszolgák és a többi országból érkező banditák feldúlták. Egy bandavezér, bizonyos Wu-Zhein és leghűségesebb embere, ágyasa, házi jósa és a kutya tudja még mije, a boszorkány Thebun-Lanue látták meg a kínálkozó alkalmat egy saját birodalom kikiáltására. Rablóbandájuk erővel magába olvasztotta és hadsereggé kovácsolta az egykori birodalom területén portyázókat, majd kihirdette a Fényességes Császárságot. Persze ez az uradalom minden volt, csak fényes nem. A mesék szerint Wu-Zhein hatalomra jutásakor még a nap is elhagyta Kigant. Jól tette, mert aki nem tudott időben elmenekülni, mint a zeniták, azoknak kevés jóban lehetett részük. Legjobban akkor jártak, ha beálltak a szedett-vedett zsoldoshadseregbe, s túlélték az első szolgálatot. Aki inkább kerülte a hadsereget, és elég gyenge vagy ronda volt, éhen halhatott a mérhetetlen adók terhe alatt. Máskülönben elhurcolták a rabszolgapiacokra, de még így is azt mondhatom: szerencsés esetben. A többi alternatívát inkább nem fejtegetném. A földek pusztulni kezdtek, a bűnözés virágzott, családok szakadtak szét vagy pusztultak el. A Fényességes Császárságot mindenki kerülte, aki szerette volna megélni a holnapot. Ebben a korszakban volt még egy jelentős esemény: megalakult a Sámánliga. E szövetség a jó varázslókat tömörítette egy fedél alá, hogy együttes erővel kordában tarthassák a fekete mágiát. Függetlenítették magukat a kormányoktól, s jó pénzért – hiszen valamiből nekik is élniük kellett – hajlandóak voltak bárkinek a segítségére lenni. Ami a sötét varázslókat illeti, ők élelmesebbek révén továbbra is a hatalom és gazdagság közelében maradtak, szóval mindenféle koronás fő óhaját-sóhaját lesték. Emlékezz csak Wu-Zhein háziboszorkányára, Thebun-Lanuéra.

A felemelkedés kora

A Fényességes Császárság, mint minden romlott gyümölcs, hamar elrohadt. Wu-Zhein és Thebun-Lanue remekül elvezettek bármilyen rablóbandát, de nem volt tehetségük egy ország kormányzásához. A mindennapos belviszályokkal csak úgy bírtak megbirkózni, hogy megölték a trónra áhítozókat. Csakhogy ez általában saját alvezéreik ritkításával járt, mert a legtöbb riválisuk onnan került ki. Ennek tetejébe Wu-Zheinnek nem volt elég a Fényességes Császársága, egyem a hataloméhes szívét. Rablóportyákkal folyamatosan ingerelte a birodalmát határoló kilenc országot. És ahogy a közmondás is tartja, az alvó ghoul piszkálásának fejletépés a vége. Miután Wu-Zhein bandái több falvat lemészároltak fosztogatás közben, az országok együttes erővel lerohanták a Fényességes Birodalmat. Wu-Zhein pedig egy jól felkészült hadsereggel még akkor sem tudott volna elbánni, ha az történetesen nem minden irányból támad rá. Nem túl hősies rablókirályunk és szíve hölgye csak fondorlat segítségével jutott ki a sebesen kihunyó Fényességes Császárságból. Csupán pár száz emberüknek sikerült őket követni, a többiek meghaltak a csatatereken a nemesebb lelkű katonák, esetleg a mord hóhérok keze által. Míg Wu-Zhein és Thebun-Lanue bevették magukat a zeniták lakta északi vidékre, addig a közös ellenség ellen összefogó országok urai összevesztek a Fényességes Császárság területein. A dologból a zeniták jöttek ki rosszul, pedig hát szegények ott sem voltak. Épp csak megalapított birodalmukat hamar elvette Wu-Zhein, rabigába hajtva őket. A zeniták országa így lett az Elveszett Birodalom, az alig pár ezer főre redukálódott zeniták pedig az örök szolgák faja. Az urak végül katonai konfliktus nélkül oldották meg a Fényességes Császárság elosztását, pontosabban szólva, beolvasztását. A Wu-Zhein elleni rövid, de annál eredményesebb hadjárat rádöbbentette az uralkodókat, mily erő lakozik az összefogásban. Szóval úgy döntöttek, hogy a földosztás helyett mindent bedobnak a közösbe, és egyesülnek egyetlen zászló alatt. Az uralkodó a leggazdagabb és legerősebb országot, Lotharant uraló dinasztiából, a Kosh-családból került ki. Ez ellen ugyan voltak kifogások, de az arany csilingelése és a pengék csörgése hamar meghozta az ellenkezők együttműködési hajlamát. A másik nyolc ország uralkodó házai pedig afféle tanácsot alkotva az újonnan született birodalom hatalmi mérlegének másik serpenyőjébe kerültek, hogy együttes erővel tartsák a helyes úton a mindenkori császárt. Így született meg a kontinens legnagyobb és legpompázatosabb birodalma, a Kigan Impérium. Ezután a Sámánliga sikeresen elfogadtatta, hogy az Impérium területén tiltott legyen a fekete mágia. Mindenkit, aki sötét varázslattal élt, tárgyalás nélkül kivégeztettek. A cél érdekében a császár létrehozott egy különlegesen képzett katonai ágat, a Harcos Inkvizítorok alakulatát. Eme félelmetes harcosok a Sámánliga tagjaival megerősítve fáradhatatlanul üldözték a feketemágusokat. A Kigan Impériumhoz nem csatlakozott kisebb országok is beengedték területeikre a Harcos Inkvizítorokat, imigyen fenntartva jó viszonyukat az Impériummal és a Sámánligával. Csak néhány uradalom állt a sötétség pártjára. Ezeket annak rendje és módja szerint szankciókkal sújtotta az Impérium, egyúttal szabályos menekülttáborává váltak a sötétmágusoknak. E két tényező pedig nem a legjobb táptalaja egy ország virágzásának.

A jólét kora

E korszak, kérlek szépen, Kigan történelmének legszebb ezer évét öleli át. A Kosh-dinasztia és a Dinasztiák Tanácsa harmóniába uralkodott az Impérium fölött. Ugyan néha hajba kaptak, mint a civakodó ifjú pár, alapvetően virágzott a kontinens, és nem csak a réteken. Lakói bőségben, békében éltek, és ha az isigúrok figyelték még Karzert, nyilván ők is elégedettséggel látták egykor kitagadott gyermekeik felnőtté érését. A korszak három legnagyobb tragédiája mégis az Impérium pusztulásához vezetett. A romlás első hírhozója egy több éven át tartó aszály volt. Felperzselte a földeket, elsorvasztotta az erdőket, sivatagot csinált a tavakból. Még a Napsivatagban élő csúszómászók is megsínylették eme csapást, pedig azok külön megköszönik, ha máglyatűzbe hajítod őket. Hogy az akkori uralkodó, Lidan Kosh a véget elkerülje, kénytelen-kelletlen volt a fekete mágiától segítséget kérni. Erre persze a Sámánliga heves tiltakozásba kezdett, de hát, ha a nép szomjazik és éhezik, mit lehet tenni? Kosh összehívatta a kontinens legnagyobb feketemágusait, és amnesztiáért cserébe megoldást követelt. Miután a feketemágusok meghozták az esőt, mindegyikük megkapták a felmentést. Kosh eszét azonban nem szárította ki a hőség, megcsavarta a dolgot. A törvények továbbra is tiltották, hogy a feketemágusok egységbe rendeződjenek, vagy uralkodói engedély nélkül praktizáljanak. Csakhogy a kényelem nagy úr, a természet erői pedig kellemetlenek tudnak lenni. A dinasztiák, de még maga a császár sem volt rest a feketemágusokhoz fordulni, ha a természet éppen nem adott esőt, ha a vetés nem ért be rendesen, ha nem adtak elég tejet a tehenek, vagy csak viszketett valamijük. Eme varázslatokat ugyanis a világ rendjét kevésbé abajgató Sámánliga semmi pénzért sem végezte el, viszont egyre sandábban nézték a feketemágusok ténykedését. Ennek az ellentétnek végül csúnya vége lett. A Sámánliga mindennemű segítséget megtagadott az Impériumtól, ezzel viszont politikai befolyást nyertek a feketemágusok. Már semmi sem szabott gátat saját szövetségüket, az Ezusz Azra megalakításának. Ezzel a fekete mágiát legalizálták az Impérium, meg az azt kutyamód követő országok területén. A Harcos Inkvizítorokat megkísérelték feloszlatni, erre azok a Sámánliga zsoldosaivá váltak. Merthogy a liga már sejtette, ami később bizonyossá vált: a feketemágusok valami mérhetetlenül rosszban sántikáltak. Csak a bizonyításig nem jutottak el. Bár sosem lettek törvényen kívüliek, az Ezusz Azra elérte, hogy gyanakvás és bizalmatlanság övezze a Sámánligát, ezzel kevesebb lett a munkájuk, és a korszak vége közeledtével a számuk is. Közben az Ezusz Azra tovább lépett, saját császárt kívánt a trónra tenni. A terv egyszerűségében volt nagyszerű: hozzáadják az egyik boszorkányukat a császárhoz, s miután a császárné-boszorkány megszüli a máguscsemetét, az apuka véletlen balesetben elhuny. Tudod, hátba találja magát egy nyíllal vagy hatszor ráesik a nyakára az udvari favágó baltája, természetesen véletlenül. A máguscsemete meg a trónra ülhet. A dolognak két szépséghibája volt csupán. Egy, a törvények szigorúan tiltották, hogy az uralkodó házasságra lépjen varázslóval, azt meg pláne tiltották, hogy varázsló kerüljön a trónra. E mellett pedig a Dinasztiák Tanácsa makacsul kitartott. És kettő: valamiért állandóan csak nők kaptak koronát a Kosh-dinasztiában. Az Ezusz Azra az első problémát egyszerű trükkel megkerülte, egyszerűen elrejtette a világ elől a feleségjelölt, majd később a csemete mágikus képességeit. Az elrejtett varázsképességeket amúgy is csak egy varázsló tudná felfedni, ám a Sámánliga tagjait addigra az uralkodó közelébe sem engedték. A második problémát viszont nem tudták ily könnyen orvosolni. Kezdetben csupán reménykedtek egy férfi trónra kerülésében. Aztán valahol a hetedik generáció környékén gyanút fogtak, hogy a Kigan Impérium koronája vagy a Kosh-dinasztia fiúsarjai a Sámánliga átkától szenvednek. Márpedig ezt az akadályt az Ezusz Azrának mindenképpen vennie kellett, mert mint ismeretes, a varázserőt csak nő örökíthette tovább. Fehérnép pedig nem tud fehérnépnek gyereket csinálni, legalábbis sokan így gondolták akkor még. Az átkot a legjobb átoktörők sem tudták felszámolni, a Sámánligába küldött kémek pedig dühítően sokszor lettek munkabaleset áldozatai. Az Ezusz Azra türelme végül elfogyott, s valami olyat tettek, amit később maguk is megbántak. Életre hívták Éxinát. A legenda szerint Éxina azon teremtmények közé tartozott, amelyeket az isigúrok száműztek a Béke Hét Szigetéről, de olyan veszélyesnek ítéltek, hogy még Karzerre sem merték beengedni őket, így Lad-lav Ködébe kerültek bebörtönzésre. Tudod, az a lila felhő ott fenn, a csillagos égen. A valóság talaján maradva, Éxina egy női démon volt, olyan erőkkel, amikért a karzeri varázslények az életüket adták volna. Viszont szeszélyes és veszélyes lény hírében állt, nem csoda, hisz nő volt a lelkem, melyik nem ilyen? Megérkezésekor a miheztartás végett lemészárolta az Ezusz Azra idézőit, s valószínűleg folytatta volna a gyakorlatot a bemelegítés után, ha a feketemágusok vezetői, élükön a híres Ezra Dregorral, nem fékezik meg. Miután lecsillapították Éxinát, felvázolták neki tervüket. Nem meglepő mód a démonasszonynak tetszett az ötlet, úgyhogy azonnal cselekedett. Olyat tett, aminek gondolatára is felfordul a jóérzésű ember gyomra: álmában megerőszakolta Etelina Kosh császárnőt. Persze Éxina minden gonoszsága semmi a hataloméhes emberek ravaszságához képest. Amikor visszatért az Ezusz Azrához, hogy kérje a felajánlott ajándékot – egy nemes származású szűzlányt az egyik dinasztiából –, kellemetlen meglepetés érte. Megkapta az ajándékot, csakhogy miután beleköltözött Lilána Bezat testébe, Ezra Dregor átdöfte a lány szívét. Mivel a démonok csak élőlényeket tudnak hatalmuk alá vonni, a holttest ketreccé változott. Ez azonban nem volt elég az Ezusz Azra számára. Még mindig fennállt annak veszélye, hogy a test rothadásával Éxina kiszabadul. Végső megoldásként a feketemágusok bedobták Lilána földi porhüvelyét az Időtlenség Kútjába, amelyre aztán ráomlasztottak egy hegyet. Gondoskodó jóemberekből állt ez az Ezusz Azra, ugye? A feketemágusok azóta is buzgón imádkoznak azért, hogy senki se leljen rá a kútra, benne a ketrecbe zárt Éxinával. Csúnya veszekedés lenne annak a végeredménye. De még a démonnő tettei is kellemes délutáni eszmecserének tűnnek a hét hónappal későbbi történelmi pillanat fényében: megszületett Wigand Kosh, a Démonrégens, s ezzel lezárult a jóllét kora.

A Démonrégens kora

Hogy pontosan mi történt, amikor Éxina és Etelina fia megszületett, azt nem tudni. Akik ott voltak, többségében meghaltak, a szerencsétlen túlélők pedig inkább felejtettek volna, nemhogy újra elmondják, mit éltek át. A mendemonda szerint Wigand születésekor a bába menten szörnyethalt. Etelina férje elrendelte a csecsemő megölését, ám miután a katonák megpróbáltak kezet emelni a kisdedre, puszta kézzel széttépték önmagukat, míg a mostohaapa a saját fejét vette. Hogy a dolog mégsem végződött ennél véresebben, az a Sámánligának köszönhető. Merthogy a vérengzés közepén berontott a szülőszobába a Sámánliga legnagyobb varázslója, Tekanai Hildegárd egy osztagnyi Harcos Inkvizítor társaságában, és kimenekítették Etelinát. De vajon tényleg így történt? Nem tudom, drága barátom, az azonban biztos, hogy Etelina a Sámánligában kötött ki, s ott élte le élete hátralévő részét. Ezzel természetesen igen nagy problémát okozva az Ezusz Azrának. Mert hát a nőnek volt mersze nem belehalni a szülésbe, így ő maradt a Kigan Impérium uralkodója, Wigand nem örökölhette meg a trónt. De nem az Ezusz Azráról mesélnék itten neked, ha nem találtak volna kiskaput. Mivel a császárnő nem tartózkodott a Kigan Impérium területén, távollétében a Dinasztiák Tanácsa régenst választhatott, aki kormányozhatta az uralkodó nevében a birodalmat. És mivel ekkor már az Ezusz Azra uralta a tanácsot, három dinasztia kivételével mind megszavazta Wigand Kosh-t régensnek. A három tiltakozó család, azaz a Selakim, a Quila és a Rusus először a Sámánligához fordult, hogy visszahívják az Impériumba Etelina császárnőt, de a liga nem enged a követelésüknek. Nem csoda, hiszen ha visszaengedték volna Etelinát, azzal kimondták volna a halálos ítéletét. Így hát a három ház kénytelen volt két másik lehetőség közül választani: behódolnak Wigand Koshnak vagy háborút kockáztatva kilépnek a Dinasztiák Tanácsából, ezzel a Kigan Impériumból. Végül az utóbbi mellett döntenek, s bár háború kilépésük pillanatában nem tört ki, jól tudták, hogy az elkerülhetetlen. A Három Ház Szövetsége, mert eztán így hívták magukat, áthelyezte székhelyüket a Holtak Földjén álló ősi városokba. Remélték, hogy a földet lakó élőholt teremtmények gátat szabnak, vagy legalábbis lelassítanak egy támadást. Mert hiába természetellenes lények, a Holtak Földje fölött valami másnak van hatalma. Valami olyannak, bátor kalandor, ami még az Ezusz Azrát is meggátolja abban, hogy a halottakat a maguk szolgálatába állítsák. Ezután pár évig béke honolt. Az Ezusz Azra élvezte a kezébe vett hatalmat, de az idő múlásával örömüket egyre több félelem és keserűség árnyékolta be. Mert a kis Wigand idősebb korára sem szokott le démonikus játszadozásáról. Még négy éves sem volt, már olyan varázserőt birtokolt, amihez foghatóval csak Ezra Dregor bírt, szellemi képessége pedig vetekedett egy tízévesével. Mire betöltötte a tízet, bár senki sem tanította, már tudatosan használta képességeit, az Ezusz Azra legnagyobb bánatára. Wigand sok időt töltött kastélya könyvtárában, és a leghíresebb tanítókat is megalázó tudásra tett szert. Az Ezusz Azra ugyan megpróbálta önállósodását szabotálni, ám ezzel csak azt érte el, hogy Wigand megismerte igazi célját: uralni őt, ezáltal uralni az Impériumot. No, több se kellett a régensfattyúnak, hatalmát, tudását és egyre gyűlő híveit használva szép lassan elkezdett kicsúszni az Ezusz Azra nem éppen szerető öleléséből. Mire a sötét varázslók rádöbbentek, min mesterkedik Wigand, már késő volt. Tizenötödik születésnapja előtt rátámadt az őt felügyelő Ezra Dregorra, aki hiába volt az Ezusz Azra legtehetségesebb mágusa, esélye sem volt a démoni erőkkel bíró kölyökkel szemben. Ezzel egy időben akcióba léptek titokban felállított elit orgyilkosai, az Árnyéklovagok. Lemészárolták az Ezusz Azra és a Dinasztia Tanács vezetőit. Az Ezusz Azra túlélői hűséget fogadtak Wigandnak, míg a házak élére hozzá hű vezetők kerültek. Ezzel a Démonrégens uralma alá vonta a Kigan Impériumot. Pár nappal később a Három Ház Szövetségével egyazon időben lerohanta az Impériumon kívüli országokat, ráadásul hadjáratot indított a Sámánliga ellen is. Hogy hadserege megosztottságát kompenzálni tudja, számtalan lényt beengedett Karzerre a Lad-lav Ködből. Démonok, lidércek, dzsinek, és mindenféle szörnyek törtek rá Kigan lakóira a Démonrégens vezetése alatt. A háború majdnem kétszáz évig tartott. Wigand Kigan nagy részét leigázta, a Három Ház Szövetségének területeit majdnem teljes egészében bevette, a Sámánligát pedig szétverte. A vég előtti órákban már csak két kicsiny sziget állt ellen a Démonrégens erejének. A Sámánliga erődje és a Holtak Földjén megbújó Három Ház Szövetségének vezetői és utolsó katonái. Az élőholtak valóban nem engedelmeskedtek sem az Ezusz Azrának, sem Wigandnak. Bármi uralta azt a területet, megtűrte ott a Három Ház Szövetségét, de Wigand seregeitől besokallt, élőholt ármádiáját küldte ellene. Azonban a Démonrégens hadjárata mindent maga alá gyűrt, se élő, se holt, se élőholt nem állíthatta meg. Ekkor érkezett a segítség. Hogy miféle? Nos, kedves barátom, a válaszért újra a legendák ösvényére kell lépnünk. Úgy tartja a rege, hogy a vég óráiban az isigúrok, kik ugyan nem jelentek meg Karzer földjein, mindig figyeltek rá, megelégelték a Démonrégens ténykedését. Ölni még mindig nem akartak, a segítséget azonban már nem tagadták meg. Három tárgyat küldtek a Selakim, a Quila és a Rusus dinasztia vezetőinek, azzal az utasítással, hogy adják meg magukat, ismerjék el uruknak Wigandot. Hódolatuk jeleként ajándékozzák neki a kapott tárgyakat koronázási ereklyeként. A relikviák, és ez így van, ha mondom, a következőek voltak: egy sast ábrázoló korona, jelezve, hogy Wigand veszedelmes vadász, mint a sas. Egy medvét ábrázoló pallos, hiszen a régens erős, mint egy medve. És egy cápát ábrázoló jogar, elvégre oly félelmetes, mint egy cápa. A Három Ház Szövetsége az utasításnak megfelelően tett. Fehér zászlót lobogtatva estek térdre Wigand Kosh előtt, kezükben a csodás ajándékkal. S mikor azokat Wigand magához vette, véget ért a sötétség korszaka. A Démonrégens minden természetfeletti erejét elvesztette, egyszerű halandóvá vált. Erejét elnyelte a korona, a jogar és a pallos. Wigandot elfogták és halálra ítélték. Sajnos a feje végül a helyén maradt, mert valaki megszöktette. Egyesek szerint az Árnyéklovagok, mások szerint az Ezusz Azra egyik tagja menekítette ki. Akárhogy is történt, senki nem aggódott miatta, hiszen egyszerű emberré vált. Ha más nem, hát majd az idő megöli, mondták akkoriban. Új korszak virradt.

A Triangulum kora

Elérkeztünk a mi korunkhoz. A Három Ház Szövetsége felbomlott, kivételesen a józanész és nem hatalmi harc okán. Wigand Kosh megmutatta, hogy cudar dolgok történhetnek, ha egy kontinensnyi birodalom rossz kezekbe kerül, úgyhogy inkább felosztották hármuk között Kigant. Selakim kapta a tengerparti területeket, a Quila-dinasztia a kontinens közepén fekvő erdőségeket, míg a Rusus-ház az Elkiran Csúcsait vehette birtokba. Az Árnyéklovagokat feloszlatták, hiszen senkinek nem kellett egy szervezett orgyilkos-sereg. Viszont kellettek orgyilkosok, így az egykori tagok címüket megtartva szétszéledtek Kiganon, munkát keresve. Persze sohasem fogsz olyat hallani, hogy valaki felfogadott egy Árnyéklovagot, de ha szembetalálkozol egy nindzsával, jobb, ha tudod, egykor ők szolgálták oly hűségesen a Démonrégenst. Igaz, ezt ma már valószínűleg ők is tagadják. Ugyancsak megváltozott a fekete mágia megítélése. A hatalmasságok nem üldözik úgy, mint a Kigan Birodalom fénykorában, viszont követőit megbélyegezték az Ezra gúnynévvel. Jól gondolod, eme név egyszerre utal az Ezusz Azrára és az Éxinát megidéző mágusra, Ezra Dregorra. Van, ahol szívesen fizetnek szolgálataikért, de olyan város is akad, ahol kérdés nélkül a fejüket veszik. A Harcos Inkvizítorok elhagyták a Sámánligát, hogy önállóan ténykedve próbálják levadászni a Démonrégens segítségével Karzer földjére érkezett teremtményeket. A Sámánliga megőrizte független tanácsadói szerepét, jóllehet, a mágusok immár mélyebben beleártják magukat a politikába, meg mindenbe, ami kotnyeles orruk elé kerül. Nincs olyan település, ahol az ember ne botlana a liga valamelyik tagjába, legyen az boszorkány, succubus, sámán, táltos, misztikus, vagy akármilyen nevű figura. A Selakim, a Quila és a Rusus az évszázadok alatt elvesztették dinasztia mivoltukat, valódi birodalmakká nőtték ki magukat. A Selakim Királyságban a korona továbbra is megmaradt a Selakim-családban. A Quila Királyságban egy kisebb polgárháborút követően választások után kezdtek koronázni, így ma már az lehet ott király, aki a legtöbb aranyat osztja. A Rusus Köztársaság élére pedig egy szenátus állt. A három ország szövetsége, ha nem is önzetlen barátsággal, de a mai napig kitart. Noha megestek kisebb belvillongások, egy-két csata, amelyben a népek levezették a felgyülemlett feszültséget, Kigant többé nem dúlta fel háború. A Triangulum, mert így hívjuk, hiszen a fene se akarja állandóan azt mondani, hogy három ország szövetsége, békét hozott a földjeinkre. Azonban van még valami, amit talán tudnod érdemes, kalandorom. A Triangulumban a békét nem csak a kényszerű egymásrautaltság eredményezte. Az uralkodók nem akarnak semmi olyat tenni, aminek végeredménye egy újabb nagy birodalom lehet. Merthogy Wigand Kosh bebörtönzése után az egyik ezra jóslásra adta a fejét a Triangulum urainak jelenlétében. E jóslat szerint, ha Wigand Kosh egyik leszármazottja birtokába kerülne mindhárom koronázási ereklye, a Démonrégens visszatérne. Mert hiába lett ő ember, gonosz lelkét a túlvilág sem fogadta be. Az élők között ragadt, észlelhetetlenül bolyongva a napra várva, amikor valaki birtokába veszi a három ereklyét. Az a személy lesz az ő új teste. A jövendölést hallva az akkori uralkodók, akik még jól emlékeztek Wigand rémuralmára és hatalmára, inkább nem kockáztattak. Mivel az ereklyéket elpusztítani nem tudták, a lehető legmesszebb vitték azokat egymástól. Utódaiknak pedig kézbe venni is félik a pallost, a koronát és a jogart.